Gwendolyn Archer

NÉV: Dr. Gwendolyn Archer
BECENÉV: Gwen
KOR: 33
SZÜLETÉSI HELY: Boston, Massachusetts, USA
SZÜLETÉSI IDŐ: 1980. 03. 08.
NEMI BEÁLLÍTOTTSÁG: hetero
FOGLALKOZÁS: Orvos
CSOPORT: Vaiva klán vezetője
ERŐSSÉGEK: Talpraesettség, határozottság, empátia
GYENGESÉGEK: Problémás múlt, önfejűség, némi önhittség a "meg tudom oldani" problémakör tekintetében, nehezen nyílik meg.
PLAY BY: Ellen Pompeo


Alkatomat tekintve, átlagos magassággal rendelkezek, ami mellé kimondottan csontos vagyok. Sosem fogtam magam kemény diétákra, egyszerűen csak ilyen madárcsontozattal rendelkezek. Látszólag egy erősebb széllökéssel is meggyűlhet a bajom. Az összképen az se nagyon segít, hogy az MRI vagy a CT gép mellett nagyon barnulni sincs lehetőségem, de ha több időm lenne se feküdnék ki napozni. A napfényre való érzékenységet valószínűleg anyámtól örököltem, így nálam a napszemüveg és a kalap viselése közel sem divat, vagy fényűzés, inkább elővigyázatosság.
Mióta az eszemet tudom, hosszú a hajam és sosem fordult meg a fejemben, hogy esetleg mást is kipróbáljak. Sosem festettem, mindig is ilyen szőkés barna volt, fodrász is csak akkor lát, ha a végeiből szeretnék visszavágatni. Bizonyára ha eltartott feleség lennék -, ahogy az majdnem megtörtént -, én is naphosszat a fodrásznál ülnék, de nem így van, így nekem maradt a tükör előtt a kreppelés, hajgumik, esetleg csattok. Szerencsére sok hajam van, valahogy mindig áll.
Apám mindig is fiút akart és ezt általában a tudtomra is adta. Valószínűleg emiatt, az érdemeim méltatása általában kimerült annyiban, hogy "Legalább az arcod szép". És valóban... kerek, arányos arcom van, világoskék szemeim. Minden önhittség nélkül, talán ebben igaza volt. Egyedül annyi kritikai megjegyzés szokott érni, hogy gyakran úgy festek, mint aki citromba harapott... vagy mintha valami nagyon nem tetszene. Erről nem tehetek, ilyen az arcom. Az pillanatnyi érzéseim pedig vannak olyan megátalkodottak, hogy kiülnek rá.
Nem szoktam kihívóan öltözködni, nagyon nincs is mit kipakolnom, hiszen mondtam, csontos vagyok. Viszont mint minden nő, én is szeretek jól kinézni, így igen, van néhány magassarkúm, szoknyám, de semmi olyasmi, amivel különösebben kitűnnék a tömegből.


Sokan úgy gondolják, hogy ha az ember orvos, akkor bizonyára kedves is és szereti az embereket. Nos... ez nincs így. Nincs velük különösebben bajom, nem vétett ellenem az emberiség, de a hülyeséget nem szeretem és e mellé kíméletlenül őszinte is vagyok. Ezt elég kevesen preferálják körülöttem, ezért is tarthatnak időnként bunkónak, vagy ne adj isten beképzeltnek.
Egyesek szerint elég bonyolult vagyok, de ezt csak annak tudom be, hogy nem sokat beszélek magamról és hogy elég nehezen tudják megállapítani, hogy hányadán is állnak velem. Amilyen könnyen tudatom a véleményem, az érzéseimet és ellenérzéseimet annál kevésbé juttatom a köz tudtára. Ha valaki szimpatikus az úgyis észre fogja venni és nem biztos, hogy az első beszélgetés alkalmával. Nem vagyok vidám, nem vagyok szivárványos, mosolygós, nem viháncolok, a hideg ráz a túláradó érzelmektől, a habos-babos jelenetektől és azoktól az emberektől, akik rajonganak a saját hangjukért. Ha őszinte akarok lenni, akkor nem egyszerű elérni, hogy bárkit is megkedveljek, de nem példátlan, vannak barátaim. Kevesen, de vannak. Az se könnyíti meg az életem, hogy csak ritkán érzem szükségét annak, hogy elmondjam, mit miért teszek, így emiatt sem értenek sokan.
Nem mondom, hogy minden kitűzött célomat elérem... ha így lenne, akkor milliárdos lennék és enyém lenne a Kajmán szigetek... de nincs így. Viszont kifejezetten konkrét elképzeléseim vannak arról, ami véghezvihető és csak ritkán szoktam feladni. Öt évesen pontosan tudatában voltam annak, hogy orvos leszek, hét évesen, hogy szaxofonozni akarok, kilenc évesen, hogy bekerülök az úszócsapatba és tizenhét évesen, hogy nem maradok az otthonban. Így is lett.


Tökéletes család nincs, mint ahogy tökéletes emberek sem. Ezért sem értettem soha, amikor a miénket folyton ezzel a jelzővel bélyegezték. "Mert a te családod tökéletes". Én általában nem válaszoltam rá semmit, csak elgondolkoztam rajta, hogy vajon tényleg tökéletes lenne? Tényleg a házunk alapterületében mérik a boldogságot? Mert akkor minden bizonnyal borzasztó boldognak kellett volna lennem. De hazudnék, ha így lett volna.
Tény, apám vállalkozása rengeteg pénzt hozott, anyámnak soha egy percig sem kellett dolgoznia, én is megkaptam mindent, amit csak kiejtettem a számon. A napjaim pedig kezdtek egyre unalmasabbá válni, hiszen nagyrészt csak Hildát láttam, a mellém kirendelt nevelőnőt, hiszen ő vitt iskolába, ő hozott haza, ő segített megoldani a házimat, ő fuvarozott úszni, meg szaxofon órákra, szolfézsra... Apámnak eközben mindig valami fontos üzleti útja volt, de hazudnék ha azt mondanám, hogy akár bármilyen fogalmam is van arról, hogy mivel is foglalkozott pontosan. Annyit se láttam, hogy ez a kérdés megfogalmazódott volna bennem. Anyám pedig élte a felső tízezer feleségeinek életét, edzeni járt, ment olvasó klubba, meg fodrászhoz, kozmetikushoz, hogy sikerüljön konzerválnia magát a születésem előtti állapotában. Nem sikerült neki.
Tizenegy-két éves korom körül rájöttem, hogy igazából nincs is szükségem rájuk. Apám egyébként sem próbálta meg soha egy percig sem véka alá rejteni hímsovinizmusát és a csalódottságát, hogy nem egy colos srác vagyok, akit megtaníthatna focizni. Anyám pedig... a mellett, hogy képtelen volt magán kívül másról beszélni, elmesélte nekem, hogy majd ha elkezdem tudni irányítani a levegőt, akkor ne lepődjek meg, ő is az anyjától örökölte. Persze gyerekként nem esett olyan nehezemre ezt elhinni, de ahhoz már elég idős voltam, hogy titokban tartsam. Érdekes módon a közös titok a legkevésbé sem hozott közelebb minket egymáshoz, sőt. Még épp anyám szorgalmazta a bentlakásos gimnáziumot, gondolom, hogy ne legyek láb alatt otthon.
Tizenöt éves voltam, téli szünet, így addig haza kellett mennem. Úgy volt, hogy apám csak karácsony másnapján fárad haza. Anyám pedig... az utóbbi időben furcsává vált. Gyakran felejtett el dolgokat, időpontokat, olyasmiket, amiket előtte nem. Néha, amikor nem vette észre, hogy figyelem, furcsán ködösnek tűnt a tekintete, időnként pedig mintha azt se tudta volna, hogy hol van.
Apám hajnali háromkor ért haza, én nem ébredtem fel rá, hiszen az én szobám volt a legmesszebb a bejárattól. (Futball pályányi távolságról beszélünk.) Amire felriadtam, azok a lövések voltak. Két hangos lövés, amik után még vagy fél percig csengett a fülem. Mint kiderült, anyám nem ismerte fel apámat és a hites férje kulcsos fiókjából kivette az önvédelmi céllal tartott revolvert. Utána még vagy órákig fel sem fogta, kit lőtt le... hogy az nem betörő volt. Nehezére esett feldolgozni, hogy egy betörő nem kapcsol villanyt, nem akasztja fel a kabátját és teszi be a fakkjába az esernyőjét. Az esküvői képüket is csak meredten nézte, lassan jutott el oda, hogy realizálja a helyzetet. A diagnózis szerint előrehaladott Alzheimer szindrómában szenvedett, mai napig a bostoni kórház elmeosztályán éli a mindennapjait.

Lévén nem voltam még nagykorú, gyermekotthonba vittek. Nem nagyon volt más rokonom. Tudtam róla, hogy apámnak él testvére Európában, de semmi elérhetőséget nem sikerült találni, az egyetlen élő nagymamám pedig idősek otthonában volt. Így a nagy házból, másik nagy ház lett, a békés magányból pedig két szobatárs. Egy középszerű kollégiumot kell elképzelni. Egyébként hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem nagyon akartam ezzel megbékélni akkoriban, nagy hisztikirálynőnek neveltek. Követeltem, hogy azonnal hagy jussak hozzá az apám vagyonához, amit a végrendelete szerint csak 21 évesen vehettem fel. Aztán szép lassan rájöttem, hogy okosabb lesz hallgatni, szép lassan alkalmazkodtam az új helyzethez.
Képességem akkor már megvolt, de használni nem igazán tudtam, néha a kezdeti hisztirohamaim szellőssé váltak, de semmi több. Aztán jött Jamal. Új korszaka az életemnek. Abban az évben töltötte a 18-at, amikor én bekerültem és mint rangidős, mindig kiállt mellettem, meg segített a kezdeti időkben. Nagyon rendes volt és hamar kiderült, hogy nem is vagyok neki teljesen közömbös. Onnantól én voltam Jamal barátnője, miután kiengedték, még gyakran találkoztunk, folyton mesélt róla, hogy a bátyjával milyen jól alakul az üzleti élete és én örültem a sikereinek. Valóban egyébként, a szakadt néger srácból, hamar egy Armani öltönyt viselő üzletember vált és én akkoriban még csak el sem gondolkodtam rajta, hogy ez hogy lehetséges.
17 éves voltam, amikor megszöktem, Jamallal összeköltöztünk és valahogy kezdett megint minden szép és végre olyan normális lenni.
Leérettségiztem, majd felvételiztem az orvosira és fel is vettek első próbálkozásra. Persze ez mind nem sikerülhetett volna, ha Jamal nem támogat anyagilag. Mindent meg akart adni nekem, és ha őszinte akarok lenni, akkor ez a fajta rajongás nagyon tetszett. Annyira, hogy képes voltam annyiban hagyni, amikor azt válaszolta a munkáját illetően, hogy csak "ad-vesz dolgokat", amikor éjszakába nyúlóan kimaradt, de még akkor is amikor a bejárónő jött elém, hogy az úr megsérült-e, hiszen vérfoltos az inge, amit mosásra küldött. Én csendben hallgattam és nem vettem tudomást az intő jelekről, csak azzal foglalkoztam, amit célul tűztem ki magam elé, hogy orvos legyek.
Húsz éves voltam, amikor eljegyzett, de megmondtam neki, hogy az esküvővel még várjunk, nekem az még korai. Akkor még fogalmam sem volt, hogy milyen jól is tettem ezt. Az elkövetkező időben egyre több kétes alak tűnt fel a házunkban, mind tetovált, vagy kopasz, már lassan egyfajta jelszóvá vált, hogy "Jamal üzlettársai vagyunk". Aki így jött, azt mind be kellett engednem és aztán figyelni, ahogy eltűnnek a hangszigetelt irodában. Már akkor sem voltam bolond, pontosan tudtam, hogy ezzel az üzlettel valami nem stimmel és bár egyre inkább zavart, továbbra is hallgattam. Csak, amikor egyedül voltam otthon, kezdtem saját szakállamra nyomozni. Kiforgattam Jamal zsebeit, átkutattam az íróasztalát...
22 éves voltam, amikor érkezett az első fenyegetés. "Megölünk téged és a szukádat is!". Rövid, velős üzenet, arra éppen elég, hogy Jamal aztán értem jöjjön suli, vagy éppen gyakorlat után. Egy ilyen hazafuvar alkalmával váltam első számú szemtanúvá. Mindig is latolgattam, hogy mi lehetek, a joggal is szemeztem, de arra sosem gondoltam volna, hogy egy gyilkossági ügyben én leszek a koronatanú. Végül pedig börtönbe küldtem a vőlegényemet. Ha akkor este nem fenyeget meg, ha nem vág pofon és fenyeget újabbal, ha nem hallgatok el... akkor talán tényleg hallgatok. Akkor most én lennék Mrs. Jamal White, a bostoni maffia vezetőjének a felesége. De nem így alakult, ahhoz túlságosan féltem tőle addigra.

Ösztöndíjjal vettek át a San Francisco-i egyetemre. Saját örökölt vagyonom már elegendőnek bizonyult, hogy vegyek egy kisebb - nem túl fényűző - lakást és befejezzem a képzésem. 29 évesen szereztem meg az általános sebészi diplomát, onnantól kezdve megnyíltak előttem a lehetőségek. Egyedül műthettem, ott voltak a kutatások, azóta is igyekszem a munkámnak élni.
A Vaiva klán, persze, majdnem kihagytam. Képességem használatát, úgy ahogy már előtte is gyakoroltam, nagyrészt tudatában voltam annak, hogy mi merre hány óra, de a klánszerveződésről fogalmam sem volt. Márpedig ők valahogy rám találtak, kaptam egy e-mail-t, hogy látogassak el annak a bizonyos felhőkarcolónak a felsőbb emeleteire, várni fognak...
Azóta vagyok a klán tagja, immár lassan 10 éve és ha boldog nem is vagyok, de jól élek és jó érzés tartozni valahova. Talán az ezért vállaltam el az előző klánvezér kiöregedésekor a vezetést. Ez úgy három éve történt és azóta is igyekszek megfelelni minden elém állított követelménynek. Így persze lényegében semmi időm sincs, hiszen vagy a kórházban vagyok, vagy a klán bázisán, de ez a legkevésbé sem zavar.